Magányosán éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se senkije a nagy világon.

     Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne. Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha szagolhatott. Hej, pedig de csiklandozta az orrát, de pompás is volt az a jóféle halszag.

     — Legalább a szagával hadd lakjak jól, — sóhajtozik a szegény ember és vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.

     Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.

     Így tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymás után. Ette a rizsét hal illattal, a levesét ikraszaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset nyelt hozzá kintről.

     Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a halasgazda.

     — Lám-lám, — mondja a rosszlelkű, irigykedő, kevéshitű — hogy szippantja a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.

     Gyanútlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá :

     — Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz szeri-pénz az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.

     Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz szén-pénzt, egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá ráadásnak:

     — Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is megnézheted, színét be is zsebelheted.

     Szólt az öreg s nyugodt fejjel odébb állt a tíz szen-pénzzel.